DániaI : Legendák egy kastélyról |
Legendák egy kastélyról
HC Andersen 2004.03.15. 15:18
Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott
magaslik az Öresund partján, ahol naponta százával vitorláznak
el a nagy hajók - angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval
köszöntik az ódon várkastélyt: - Bumm! -
|
DÁN HOLGER
Van Dániában egy öreg várkastély, Kronborg vára. Ott
magaslik az Öresund partján, ahol naponta százával vitorláznak
el a nagy hajók - angol, orosz, porosz hajók -, és ágyúszóval
köszöntik az ódon várkastélyt: - Bumm! - És Kronborg vára
visszaköszön: - Bumm! - Mert az ágyúk így mondanak adjonistent
meg fogadjistent egymásnak. Télidőben nem jár hajó arra, mert
jég borít mindent, föl egészen a svéd partokig, de a jég háta
valóságos országúttá válik. A határon dán meg svéd lobogókat
lenget a szél, s a dánok meg a svédek átköszönnek egymásnak: -
Adjon isten! - Fogadj isten! - Persze nem ágyúszóval
köszönnek, hanem egymás tenyerébe csapnak; búzakenyérrel meg
pereccel kínálkoznak, mert a más étele mindig jobban ízlik. A
téli képben mégis Kronborg ősi vára a legszebb. Mélységes
mély, vaksötét pincéjében ott ül Holger, a dán; teremtett
lélek be nem juthat hozzá. Ott ül talpig vasban-acélban, fejét
erős karján nyugtatja, hosszú-hosszú szakálla keresztülfolyik
a márványasztalon. Mélyen alszik, de álmában is tud és lát
mindent, ami idefenn Dániában történik.
Karácsony estéjén minden esztendőben meglátogatja isten
angyala, és megjelenti neki, hogy valóban úgy történt minden,
ahogy álmodta, s nyugodtan aludhat tovább. Dánia még nincs
igazán veszedelemben; ha baj fenyegeti, fölkél akkor az öreg
Dán Holger, talpra ugrik, olyan iszonyú erővel, hogy
kettéreped a márványasztal, amikor lerántja róla öles
szakállát. Kilép akkor a mély pincéből, s úgy megsuhintja
kardját, hogy beléremeg az egész világ.
Dán Holger történetét egy öreg nagyapó beszélte el egyszer
kis unokájának, s a kisfiú tudta, hogy nagyapja minden szava
való igaz. Nagyapó ült és mesélt, s közben buzgón faragta fába
Dán Holger képét. Egy hajó orrát díszítik majd vele, mert
nagyapó képfaragó, ő faragja azokat a figurákat, amelyekről a
hajókat elnevezik. Most Dán Holger alakja kezdett a fából
kidomborodni; büszkén és délcegen állt az öles szakállú vitéz,
egyik kezében széles pallosát tartotta, másik kezével a dán
címerre támaszkodott.
S nagyapó mesélt, mesélt jeles dán férfiakról, asszonyokról,
s a kisfiú már-már azt hitte, ő is tud annyit mint Dán Holger,
aki mindezt csak álmában látta. Mikor ágyba került, akkor is
Dán Holger járt az eszében; az állát erősen odaszorította a
paplanhoz, s úgy érezte, hosszú-hosszú szakálla nőtt. A
nagyapja folytatta munkáját, az utolsó faragásokat végezte a
dán címeren. El is készült vele hamarosan, aztán apróra
megnézte művét, és eltűnődött mindazon, amit olvasott és
hallott, s ma este unokájának is elbeszélt. Elgondolkodón
bólogatott, megtörölgette a szemüvegét, újra feltette, és azt
mondta magában “Én már aligha érem meg, amikor Dán Holger
feljön a napvilágra. Hanem a kis unokám még megláthatja, és ha
úgy fordul, az ő erejére is szükség lehet.” Rábólintott, s
tovább nézte a munkáját; minél hosszabban nézte a maga
teremtette alakot, annál sikerültebbnek látta. Szeme előtt
lassan megszínesedett Dán Holger arca, igazi vas meg acél
fénye csillant meg a vértjén; egyre pirosabban izzott a kilenc
szív a dán címerben, s a három aranykoronás oroszlán ugrásra
készült.
- Mégiscsak ez a legszebb címer a világon! - gyönyörködött
el benne az öreg képfaragó. - A három oroszlán az erőt
jelképezi, a kilenc szív meg a szelídséget és a szeretetet. -
Rápillantott a címer legfelső oroszlánjára, és Knud királyra
gondolt, aki Angliát a dán trónhoz csatolta; a második
oroszlánról Valdemar király jutott eszébe, Dánia egyesítője és
a vend tartományok meghódítója; a harmadik oroszlánra nézett,
és Margaretát idézte, Dánia, Svédország és Norvégia
egyesítőjét. Aztán a szívekre tévedt a tekintete, amelyek még
pirosabban izzottak, végül kinyíltak, és lángokként lobogtak,
majd imbolyogva megindultak; az öreg képfaragó képzeletben
sorra követte valamennyit.
Az első láng sötét tömlöc mélyébe vezette. Szép ifjú asszony
volt a tömlöc foglya, IV. Keresztély király leánya, Ulfeld
Eleonóra. A láng megült az asszony keblén, mint egy vörös
rózsa, s egyesült égő szívével; jobb és nemesebb szív nem
dobogott még dán asszony keblében.
- Ez a legszebb szív a dán országcímerben! - mondta magában
az öreg mester.
Aztán, a második láng után indult a képzelete - az kivezette
az ágyúszótól visszhangos tengerre, ahol füstfelhőkbe
burkolóztak a hajók; a láng rásimult mint egy érdemrend
szalagja, Hvitfeldt mellére, aki hogy dán flottáját megmentse,
a levegőbe röpítette magát és hajóját.
Megindult a harmadik láng után, és Grönland szigetére
jutott, a nyomorúságos kunyhók közé, ahol Hans Egede lelkész a
szeretet szavaival hirdette az igét, és tettekkel mutatott
példát. A láng csillagként tündöklött a mellén - rá
emlékeztetett a dán címer harmadik szíve.
Aztán már megelőzte képzelete a lángra gyúlt szívet, mert
tudta, hová igyekszik. VI. Frigyes király állt egy
parasztasszony szegényes szobájában, s krétával felírta nevét
a gerendára. A láng remegve ült meg a mellén; szívéből ott, a
parasztházban lett a dán címer egyik szíve. Az öreg képfaragó
meghatottan törülgette a szemét: ő még ismerte Frigyes
királyt, látta ezüstfehér haját és tiszta tekintetű kék
szemét; szívéből szerette és becsülte. Az öreg mester
összekulcsolta a kezét, és tűnődve nézett maga elé. Akkor
lépett a szobába a menye, figyelmeztette, hogy későre jár,
ideje már a pihenésnek, s már megterítette az asztalt
vacsorához.
- De szépet faragott apámuram! - gyönyörködött el a
munkában. - Dán Holger meg a mi teljes címerünk. Hanem mintha
láttam volna valahol ezt az arcot.
- Nem, ezt nem láthattad - felelte az öregember. - Én
láttam, és megpróbáltam fába metszeni, ahogy az emlékeimben
él. Akkor láttam, azon az emlékezetes április másodikán,
amikor az angolok lehorgonyoztak Koppenhága előtt, s mi
megmutattuk, hegy a dán vér nem vált vízzé! Én a “Dánia” nevű
hajón szolgáltam Steen Bille szakaszában; harcolt az oldalamon
egy bajtársam, akitől mintha féltek volna az ágyúgolyók!
Jókedvűen énekelt régi dalokat, s közben célzott, lőtt, úgy
küzdött, mint tíz ember. Az arcára tisztán emlékszem, de hogy
hová való volt, és hová ment, máig sem tudom, nem tudja senki.
Sokszor gondoltam rá, hogy talán maga az öreg Dán Holger volt,
ő rontott ki Kronborg várpincéjéből, leúszott hozzánk, és
megsegített bennünket a veszedelem órájában. Ez ma is sokszor
jut eszembe, azért hát az ő arcát mintáztam meg.
Dán Holger fába faragott képe óriási árnyékot vetett a
falra, még a mennyezetre is fölnyúlt. Mintha maga Dán Holger
kelt volna életre a szobában, még mozgott is az árnyék, talán
csak azért, mert a gyertya lángja néha nyugtalanul lobogott.
Az öreg képfaragót homlokon csókolta a menye, és odavezette
karosszékéhez, a terített asztal mellé. Vele és az urával, az
öreg mester fiával, az ágyban fekvő kisfiú apjával költötte el
a vacsorát. A nagyapó tovább beszélt a dán oroszlánokról meg a
dán szívekről, a vitézi erőről meg a szeretet szelídségéről;
és megmagyarázta, hogy nem a kardban rejlő erő az egyetlen
erő; fölmutatott a polcra, ahol régi könyvek sorakoztak,
köztük Holberg összes komédiáinak agyonolvasott kötetet -
mulattató írások voltak, az ember úgy érezte, mintha
személyesen ismerné a rég múlt idők hőseit.
- Ő is értett ám a vagdalkozáshoz! - mondta az öreg
képfaragó. - Egész életében az emberi ostobaság és tudatlanság
ellen hadakozott. - Aztán a tükör felé pillantott, a
kalendáriumra, amelynek címképe a Kerek-tornyot ábrázolta, és
így folytatta: - Tyge Brahe is kardforgató ember volt; nem
emberi húsba vágott vele, hanem az ég csillagai felé, és
tisztogatta az utat. Aztán ő, a céhembeli vén képfaragó fia, a
fehér hajú, vállas ember, akit én is láttam, akinek híre-neve
szétrepült az egész világon. Bizony, ő kemény kővel
viaskodott, nem fával, mint magam. Látjátok, hány alakban élt
és él Dán Holger! Az egész világon tudnak Dánia erejéről.
Igyunk Bertel Thorvaldsen egészségére.
A kisfiú már álmodott; Kronborg ősi várát látta, az
Öresundot, boltíves pincéjében a valóságos Dán Holgert,
márványasztalhoz nőtt hosszú-hosszú szakállát, Holgert, aki
mindent megálmodik, ami idefönn történik. Biztosan azt is
látja álmában, miről folyik a szó az öreg képfaragó szegényes
kis szobájában, csöndesen bólint, és azt mondja:
- Ne is felejtsetek el, emlékezzetek rám, dán testvéreim!
Köztetek termek, ne féljetek, a veszedelem órájában!
Odafönn, Kronborg vára fölött, fényesen sütött a nap;
vadászkürtök rivalgását terelte át a szél a szomszéd
országból; a vár alatt megdördült a vitorláshajók
ágyúszóköszöntése: - Bumm, bumm! - És Kronborg visszaköszönt:
-Bumm, bumm! - De Dán Holger nem riadt föl álmából, akárhogy
dörgött is az ágyú, hiszen ez még csak békés adjonisten-
fogadjisten. Másféle dübörgés kell ahhoz, hogy fölébredjen
mély álmából, de akkor aztán talpra szökken, mert Dán
Holgerben el nem apadt a vitézi erő.
|
|